Pokol~11.fejezet: A végső összecsapás: Mindannyian hazatértünk

Sziasztok! Íme az utolsó, egyben legsírósabb fejezet. Megismerhetjük Liyliyth múltját, céljait és a mennyre támadása okát. Valamint, kiderül mi lesz Renesmeék sorsa, hogy végződik a csata, ki hal meg és ki marad életben.
Az Akatsuki legyen veletek:

Rose

Csillapult a zúgás, maradéktalanul felszívódott az égető érzés. A szívem felmondta a szolgálatot, örök csendet ígérve megállt, nem mozdult többet. Testem a folytonos fekvéstől merev lett, mozdítani se tudtam semmimet. Szívembe fájdalom, de eszem tudja, hogy jót cselekedtem. Furcsa ezt a kettőt egyszerre érezni. Sírtam volna, ha tehetném. Csakhogy ezek a szemek nem képesek a sírásra. Soha többet nem érzek semmit. A szagok, a tapintás. Mind… kihaltak. Ökölbe szorult kezem, beharaptam kőkemény alsó ajkam, és összeszorítottam a szemem. Nyeltem egyet, torkomat mardosta a szárazság, a vér utáni, mérhetetlen vágy. Vettem egy nagy levegő. Nem volt kellemes, sőt! Kellemetlen. Mikor kinyitottam a szemem, olyan élesen láttam, mint még félvérként se. Ahogy vettem a levegőt, láttam a légáramlatot, a porszemeket, szinte a molekulákat is. Csodás táncot jártak a porcicák egymással, örök tangóra hívva a másikat. A fény szinte kiégette a szemem, olyan erősnek bizonyult. Drága Rose! Kérlek, fogd vissza magad az ébredős jelenetekkel, mert egyszer oda lesz a retinám! Nos, miután megszoktam a fényt, a zajokkal volt probléma. A fejem majd szét robbant tőlük, olyan erősek voltak. Nyögtem egyet, ahogy tisztán ki tudtam venni Felix ordítását Demetrivel, miszerint a Porsche sokkal jobb a Ferrarinál. A sok idióta! Meg akartam mozdítani az karom, de csak ujjam emelkedett fel. Furcsa…

- Renesmee.
Egy mély hang súgta a nevem, mégis olyan tisztán hallottam, mintha csak beleordította a fülembe. Búgó bariton, selymes orgánum. Csak egy emberre emlékszem, aki így tudta kiejteni a nevem. Oldalra fordítottam a fejem, így megpillantottam Őt. Mellettem ült, vagyis az ágyam mellett. Mosolyogva figyelt.
- Alec. – Hangom olyan tisztán csengett, mint ezernyi csengettyű szólama. Rendkívül szokatlan. Nyeltem egyet, megpróbálkoztam a felüléssel. Testem ezúttal reagált, ülőhelyzetbe tornáztam magam, kezem a fejemre szorítottam. – Vége?
- Igen – bólintott, majd kibámult az udvaron. – Egy feladat letudva.
Lehajtottam a fejem, mély hallgatásba burkolóztunk. Egy dolog volt még hátra: le kellett győznöm Liyliythet, a démonkirálynőt. A támadást másnapra terveztük. Sokan kérdezték tőlem, hogy hogyan akarom kinyiffantani az alvilág hercegnőjét. A válaszomat még nem tudtam, de éreztem, hogy a küzdelem pillanatában, tudni fogom.
- Anya! – Egy lány hang, mely anyának szólít. Ez is csak egy ember lehet.
- Valerie. – Felé fordulok, karjaimba zárom a fiatal vámpírtestet.
- Jajj anya, olyan szép vagy, és erős és kiegyensúlyozott és túl sokat használom az és szót, de nem érdekel, mert egyszerűen tökéletes vagy! – ugrott a nyakamba. Nem borított fel, megtartottam magam. Nem messze tőlünk Peter átható tekintete fürkészte párosunkat. Hideg álarca most nem volt rajta, gyengéden megmosolyogta összeölelkező párosunkat.

Másnap:

Volterra kapui eddig mindig hívogattak, biztonságérzetet idézve elő lelkemben. A szívem szakadt meg, hogy így kellett látnom. A máskor mindig hívogató, kellemes mélybarna falak szeretettel töltöttek meg, de most, hogy Liyliyth uralta őket, szinte feketévé lettek. Irdatlan düh öntött el, de tudtam, most józanul kell gondolkoznom. A démonsereg várt ránk, élükön Selenával. Arcára sajnálkozó kifejezés ült ki egy pillanatra, amely azonnal átváltozott gúnyos vigyorrá. Gyűlöltem ezt a nőt, teljes szívemből utáltam.
- Induljunk – mondtam ki a végszót.
Hirtelen minden mozgásba lendült. Démonok százai süvítettek ki a kastélyból, és rontottak seregemre. A vámpírok bevetették képességüket. Én, Alec és Valerie a várba tartottunk. Kinyírtuk az utunkba álló árnyakat, majd rohantunk is tovább. Hirtelen két olyan szörny rontott ránk, mint amilyen engem támadott meg a Pokolban.
- Menj – kiáltotta Alec. – Mi feltartjuk őket.
Hármasával szeltem a lépcsőket. Megtorpantam a terem ajtaja előtt, majd mély levegőt véve benyitottam. Amit legelőször megláttam az a felém süvítő, mérgezett kard volt. Nem ugrottam el időben, átszúrta a hasam.
- Bátor vagy, hogy felmerészkedtél ide – hörögte az, és szembefordult velem. És ő nem más volt, mint…én. Csak épp fehér hajjal és sárga szemekkel. De határozottan az én porhüvelyem volt.
- Nem, Liyliyth. Nem vagyok bátor. Csak egy elkeseredett vámpír, aki megvédi a világát – feleltem, miközben kirántottam testemből a belefúródott pengét. – Aki kiáll az igazságért, és aki ha kell erőszakkal, de megóvja a családját.
- Mit tudod te, mi az igazság?! – ordított rám, majd megragadta a torkom. – Tökéletes életed van! Van szerelmed, vannak barátaid, van családod… te igazán létezel!
- Te is létezel, Liyliyth. Csak tudnod kell, kikért – hörögtem, miközben lefejtettem a fojtogató ujjakat a nyakamról.
- Akik számomra fontosak, meghaltak! – kiáltotta képembe.
Nyeltem egyet.
- Az apád démonvadász volt, igaz?
Egy pillanatra lefagyott és én kihasználva az alkalmat, kicsúsztam karmai közül.
- Honnan…?
- Az apád, Jonathan, démonvadász volt, az anyád, Cassandra, egyszerű halandó. Ide születtél te, Lilith Hell. Minden rendben ment, egészen 12 éves korodig, amikor is…
- Belém pecsételték Yuyoo-t, az alvilág Istennőjét – vágott szavamba. – Kegyetlen démon volt, az egész világon keringtek róla legendák. Yuyoo megölte a férjét, így átvette a másvilág felett az uralmat. Az emberek eltávolodtak tőlem, kitaszítottak és leköpködtek. Egészen 15 éves koromig, amikor is megöltem a szüleimet. Akkor választhattam: vagy megtartom Yuyoo félelmetesen hatalmas erejét, vagy ismét egyszerű ember leszek. Az első lehetőséget választottam. Lekerültem az alvilágba. Ezzel megszületett Liyliyth, az alvilág démonkirálynője. Létrehoztam  a Poklot. Ide kerültek a bűnös lelkek, akik rosszat tettek. Gyilkoltak, mészároltak, pusztítottak. De én sose voltam boldog. Mivel nem a családom mellett lehettem.
- Ezért döntöttél úgy, hogy letámadod a mennyet, hátha ráakadsz a szüleidre, és leviszed őket. De nem gondoltál arra, hogy eközben az angyalok felkészülnek és arkangyal sereggel visszaverik a támadást. Én állítottalak meg. És most is meg foglak. – Ezzel nekirontottam.
 
Furcsa dolog a halál. Csak lebegsz a feketeségben. Elmúlik a fájdalom, nincs többé kín. Én ezt átéltem. És most ő is ezt teszi. Nézet a véres másomat, szemembe könnycseppek gyűlnek. Még fejemben kongnak utolsó szavai:
„ – Renesmee… talán minden más lett volna, ha a második lehetőségemet választom, nem gondolod? Én lettem a Pokol királynője, de szívembe ott lakozott a fájdalom. A családom utáni mérhetetlen hiány. Nagyon szerencsés lány vagy. Becsüld azokat, akik szeretnek, akik érted élnek. Én nem tettem, és hidd el, bánom. Tudod mi volt a célom? Hogy megváltsam a világot. Hogy véget vessek a rengetek háborúnak, békét teremtsek a Földön. Szeretném, ha az én álmom a tiéd lenne.”
Aztán kialudt a láng a sárga íriszekben. Elszállt belőlük az élet. Élet… élt Lilith valaha is? Tapasztalt már mást, mint fájdalmat? Hisz, mellette nem álltak a családtagjai.
Kinéztem az ablakon. Megannyi ismerős arc, győzedelmes vigyorok. Győztünk. Nyertünk az alvilággal szemben. Kitárom az ablakot, mindenki felém néz.
- Miénk a világ! – jelentem ki, miközben én is elmosolyodom.
Éljenzés. Ünneplés. A te álmod az enyém is lett Lilith. Köszönöm. Azt hiszem, végre mindannyian hazatértünk.

Vége