/Sziasztok!
Végre rászántam magam, hogy megírjam ezt a horrorosra sikerült, "aranyos" kis novella egy részét. Mi késztetett rá? A sok Mirai Nikki és Elfen Lied nézés, és az unalom... Ja, meg hogy anyám nem ül le velem matekozni, pedig jöv. hét szombaton felvételit írok... [SZURKOLNI, EZ PARANCS!] Na jó, nem untatlak titeket agyam eme sötétségeivel, inkább aranytálcán tálalom a novellát ^_^ [Igen, ez egy mosoly, nem álmodtok!]
Ro/
"Épp azon gondolkodom, hogy minden embernek célja van a világon, amint megszületik? Vajon mit keresünk itt? Fontos kötelességünk van ebben az életben, amit mindenáron teljesítünk? Amiért megszületünk, az okot, egész életünkben keressük. A szabadság pedig csak azoké, akik megtalálják a választ erre a kérdésre."
Lilith
- Mama, megjöttem! - kiáltom belépve a sötét, dohos szagú szobába. A Mama ott fekszik, köhög.
- Lilith. - Hangja félelmetesen mély. A halálán van. Az egyik fából készült éjjeliszekrényhez sétálok, és a rajta pihenő üvegpohárból a vöröses folyadékot szó nélkül leöntöm a torkán. Látványos fuldoklásba kezd, a méreg kifejti a hatását. - Átkozott. - nyögi még utoljára, majd lelke átszáll egy másik világba. Letérdelek az ágy mellé, majd beszélni kezdek a testhez.
- Tudod, Mama, mindez nem történt volna, ha egy kicsit is megértetted volna az érzéseimet. - kezdem halkan, darabokra tört lélekkel. - De mivel te önző voltál, csak saját magaddal foglalkoztál. Tudod, amikor mondtam neked, hogy amikor elmész itthonról, a Papa rendszerint megerőszakol, és te felpofoztál és engem vádoltál miatta, akkor fogadtam meg, hogy kegyetlen bosszút fogok állni. Látod, meg is lett az eredménye. Én mindig betartom a szavam. Bocsáss meg, Mama.
Csizmám hangosan kopog a kihalt utca járdáján, ahogy lehajtott fejjel megyek végig rajta. Szőkésfehér tincseim a szemembe hullanak, vörös íriszeim a járda nyirkos kövein siklanak végig. Egyszer-egyszer megcsillan rajtuk a lámpák fénye, aztán sötétségbe burkolóznak, mintha soha többet nem akarnának tudni a fényről. Arról a fényről, amiben a legtöbb, szinte az összes ember sütkérezik, csak én nem. Miért? Miért pont az én testembe kellett pecsételni ezt a nyomorult démont? Miatta haltak meg a szüleim... Hiszen ő ölte meg őket, nem én. És miatta gyilkoltam megint. Egyébként nem tenném. Nem bántanék boldog, ártatlan embereket. Nem élvezném, amikor a kés, vagy balta, - mikor mi van nálam - végigszánt a mellkasukon, olyan könnyedén, mint az életlen penge a puha, meleg vajon. Melegség, puhaság... szeretet. Sose kaptam belőle eleget. Nagyon sóhajtva rakom bele az egyik fülhallgatót a fülembe, majd a másikat is. Azonban most valahogy a Yousei Teikoku nem tudta enyhíteni a bennem viharként tomboló, minden elpusztító, mély fájdalmamat. Miért nincs velem valaki?
- Liliiiiith! - Mindig elnyújtva ejti ki a nevemben a második "i" betűt, pedig semmi oka rá. Nem száll le rólam, árnyékként követ, de hogy miért, azt nem tudom. Viszonyt azt igen, hogy jól esik a törődése, a szeretete, amiből az életemben alig-alig kaptam. Sőt, szinte semmit. Már az oldalamhoz erősített konyhakéshez nyúlnék, hogy kivágjam a nyelvét, amivel oly boldogan ejti ki a nevemet, amikor két erős kéz ragadja meg a vállam. Szembefordít magával, mélyen a szemembe néz. Elveszek a kéken ragyogó szemekben. - Liliiiith! Végre elkaptalak. Hova sietsz annyira?
Chaunchey MaxWell. Ugyan a fiú neve elég furcsa, mégis különleges. Ugyanolyan különleges, mint maga a srác. Ugyan a barna hajban és kék szemben nincs semmi rendkívüli, de a srác tekintete, csillogása és kisugárzása valahogy megragadja az embert, és abban a percben már a nyakában csimpaszkodsz, nyál csurgatva hogy "Tiéd vagyok, baby!". Ha a tekinteted véletlen lentebb siklana, egy tökéletesen szálkás testtel szemeznél, és a nyáltenger bővülne néhány cseppel.
- Nem fontos – lököm le magamról kezeit, majd elindulok, amikor hírtelen elkapja a csuklómat húzni kezd. – Mi a francot csinálsz?
- Elviszlek valahová – mosolyog le rám, mire megadóan sóhajtok, és követem.
- Remélem évezted – morranok a halott testre. Vagyis, helyesbítek, nem is én morranok, hanem Yuyoo, a démonom… 12 éves koromban pecsételték belém, azután még a szokásosnál is jobban utáltak az emberek, pedig azt hittem, ez nem lehetséges. Nem is sokkal változott meg utána az életem, kivéve, hogy minden ellenem elkövetett „merényletet” megtoroltam. Olyanokra gondolok, hogy megöltem a merénylőt, vagy lemészároltam a családját.
Nos, visszatérve a jelenbe… Yuyoo megölte Chaunchey-t, amikor észrevette, hogy megpróbál közeledni hozzám. Sajnáltam a srácot, aranyos fiú volt.
Végre rászántam magam, hogy megírjam ezt a horrorosra sikerült, "aranyos" kis novella egy részét. Mi késztetett rá? A sok Mirai Nikki és Elfen Lied nézés, és az unalom... Ja, meg hogy anyám nem ül le velem matekozni, pedig jöv. hét szombaton felvételit írok... [SZURKOLNI, EZ PARANCS!] Na jó, nem untatlak titeket agyam eme sötétségeivel, inkább aranytálcán tálalom a novellát ^_^ [Igen, ez egy mosoly, nem álmodtok!]
Ro/
"Épp azon gondolkodom, hogy minden embernek célja van a világon, amint megszületik? Vajon mit keresünk itt? Fontos kötelességünk van ebben az életben, amit mindenáron teljesítünk? Amiért megszületünk, az okot, egész életünkben keressük. A szabadság pedig csak azoké, akik megtalálják a választ erre a kérdésre."
Lilith
- Mama, megjöttem! - kiáltom belépve a sötét, dohos szagú szobába. A Mama ott fekszik, köhög.
- Lilith. - Hangja félelmetesen mély. A halálán van. Az egyik fából készült éjjeliszekrényhez sétálok, és a rajta pihenő üvegpohárból a vöröses folyadékot szó nélkül leöntöm a torkán. Látványos fuldoklásba kezd, a méreg kifejti a hatását. - Átkozott. - nyögi még utoljára, majd lelke átszáll egy másik világba. Letérdelek az ágy mellé, majd beszélni kezdek a testhez.
- Tudod, Mama, mindez nem történt volna, ha egy kicsit is megértetted volna az érzéseimet. - kezdem halkan, darabokra tört lélekkel. - De mivel te önző voltál, csak saját magaddal foglalkoztál. Tudod, amikor mondtam neked, hogy amikor elmész itthonról, a Papa rendszerint megerőszakol, és te felpofoztál és engem vádoltál miatta, akkor fogadtam meg, hogy kegyetlen bosszút fogok állni. Látod, meg is lett az eredménye. Én mindig betartom a szavam. Bocsáss meg, Mama.
Csizmám hangosan kopog a kihalt utca járdáján, ahogy lehajtott fejjel megyek végig rajta. Szőkésfehér tincseim a szemembe hullanak, vörös íriszeim a járda nyirkos kövein siklanak végig. Egyszer-egyszer megcsillan rajtuk a lámpák fénye, aztán sötétségbe burkolóznak, mintha soha többet nem akarnának tudni a fényről. Arról a fényről, amiben a legtöbb, szinte az összes ember sütkérezik, csak én nem. Miért? Miért pont az én testembe kellett pecsételni ezt a nyomorult démont? Miatta haltak meg a szüleim... Hiszen ő ölte meg őket, nem én. És miatta gyilkoltam megint. Egyébként nem tenném. Nem bántanék boldog, ártatlan embereket. Nem élvezném, amikor a kés, vagy balta, - mikor mi van nálam - végigszánt a mellkasukon, olyan könnyedén, mint az életlen penge a puha, meleg vajon. Melegség, puhaság... szeretet. Sose kaptam belőle eleget. Nagyon sóhajtva rakom bele az egyik fülhallgatót a fülembe, majd a másikat is. Azonban most valahogy a Yousei Teikoku nem tudta enyhíteni a bennem viharként tomboló, minden elpusztító, mély fájdalmamat. Miért nincs velem valaki?
- Liliiiiith! - Mindig elnyújtva ejti ki a nevemben a második "i" betűt, pedig semmi oka rá. Nem száll le rólam, árnyékként követ, de hogy miért, azt nem tudom. Viszonyt azt igen, hogy jól esik a törődése, a szeretete, amiből az életemben alig-alig kaptam. Sőt, szinte semmit. Már az oldalamhoz erősített konyhakéshez nyúlnék, hogy kivágjam a nyelvét, amivel oly boldogan ejti ki a nevemet, amikor két erős kéz ragadja meg a vállam. Szembefordít magával, mélyen a szemembe néz. Elveszek a kéken ragyogó szemekben. - Liliiiith! Végre elkaptalak. Hova sietsz annyira?
Chaunchey MaxWell. Ugyan a fiú neve elég furcsa, mégis különleges. Ugyanolyan különleges, mint maga a srác. Ugyan a barna hajban és kék szemben nincs semmi rendkívüli, de a srác tekintete, csillogása és kisugárzása valahogy megragadja az embert, és abban a percben már a nyakában csimpaszkodsz, nyál csurgatva hogy "Tiéd vagyok, baby!". Ha a tekinteted véletlen lentebb siklana, egy tökéletesen szálkás testtel szemeznél, és a nyáltenger bővülne néhány cseppel.
- Nem fontos – lököm le magamról kezeit, majd elindulok, amikor hírtelen elkapja a csuklómat húzni kezd. – Mi a francot csinálsz?
- Elviszlek valahová – mosolyog le rám, mire megadóan sóhajtok, és követem.
- Remélem évezted – morranok a halott testre. Vagyis, helyesbítek, nem is én morranok, hanem Yuyoo, a démonom… 12 éves koromban pecsételték belém, azután még a szokásosnál is jobban utáltak az emberek, pedig azt hittem, ez nem lehetséges. Nem is sokkal változott meg utána az életem, kivéve, hogy minden ellenem elkövetett „merényletet” megtoroltam. Olyanokra gondolok, hogy megöltem a merénylőt, vagy lemészároltam a családját.
Nos, visszatérve a jelenbe… Yuyoo megölte Chaunchey-t, amikor észrevette, hogy megpróbál közeledni hozzám. Sajnáltam a srácot, aranyos fiú volt.
