Pokol ~ 1. fejezet: Kezdet

Sziasztok meg is hoztuk az első fejezetet! Jó olvasást hozzá és sok sok komit kívánok magunknak :D

/Renesmee szemszöge/

A mellkasom lüktetett a fájdalomtól, a szívem őrült iramban dobogott. Testem alatt éreztem a forró, ragacsos követ. Megpróbáltam felállni, viszont testem nem engedelmeskedett és fájdalmasat nyögve hanyatlottam vissza a földre. Nyöszörögve küzdöttem magam üllő testhelyzetbe. Nagyot nyeltem amikor ez sikerült, viszont mindenem eszeveszetten sajgott. Kifújtam a levegőt, ami sípolva távozott számon. Valahogy képes voltam lábra állni és - bár hatalmas fájdalmak között - elindultam egy irányba. Tettem néhány lépést, amikor ismerős arcú árnyat pillantottam meg. A démon nekem jött, amitől megtántorodtam és hanyatt estem. Hatalmas csattanással értem földet. Felpillantottam a lényre és megismertem azt. Egy név csúszott ki a számon:
- Heidi?! 
A nő elmosolyodott és a kezét nyújtotta. Feszengve húzódtam hátrébb.
- Ness, én vagyok az - mondta, de amikor látta, hogy nem hiszek neki, újra megszólalt. - Kérdezz olyat, amire csak én tudnék válaszolni!
Egy ideig tűnődtem, majd eszembe jutott valami:
- Mikor és hol születtél? - erre egész biztosan, csak Heidi tudja a választ.
- Időszámítás előtt 1000. - ben, az akkori Egyiptomban. 
Immár mosolyogva fogadtam el a gesztust és együtt, kéz a kézben ballagtunk a menedékünk felé. 
 
/Valerie szemszöge/

Amilyen magabiztosan vágtunk az útnak, annyira lettünk egyre tanácstalanabbak. Halvány rózsaszín nyúlunk nem volt, hogy juthatnánk le a Pokolba. Mi nem tudtunk teleportálni és az én erőm is kevés volt hozzá. Végül tanácstalanságunkban apa őrangyalához, Bree-hez fordultunk, akinek azt mondtuk, hogy kíváncsiságból mennénk le oda. Az angyal fürkésző tekintete viszont mintha átlátott volna rajtunk. Úgy éreztem, mintha röntgengépen keresztül vizsgálna.
- Nem biztonságos – mondta és arany szemeivel kíváncsian figyelte reakciónkat.
- Lehet – bólintott rá apa. – De nincs más választásunk. Nagyon szorít az idő, Bree!
- Kérlek! – néztem rá kölyökkutya szemekkel. Apánál eddig ez a módszer mindig bevállt, s általában mindenkinél, aki itt van Volterrában, kivéve Selenát és a többi senkiházit, akik betolakodtak otthonunkba.
Bree fürkésző pillantással nézett engem, úgy tett, mintha nem dőlne be, és én is kezdtem azt hinni, hogy most az egyszer kudarcot vallottam. Legördült egy könnycsepp a szememből, mire az angyal arcvonásai meglágyultak.
- Rendben, de nem mehettek egyedül!
- Nem egyedül megyünk. Mi mind menni akarunk! – mutatott végig apa a kis csapatunkon.
- Ó, hogy mekkora bajba fogok én kerülni! – sóhajtott fel az őrangyal, majd elindult, mi pedig követtük.


/Selena szemszöge/

Mindenki követni kezdte az angyalt. Én legszívesebben ordítottam volna Alec - kel, hogy felejtse el azt a szánalmas Renesmeet, és inkább legyünk együtt, de tudom, hogy úgysem tudná elfelejteni azt a hisztikirálynőt, csakis úgy, ha véghez viszem a tervem, és én is velük tartok. Nem is észleltem, hogy mikor érkeztünk meg, már csak azt láttam, hogy mindenki áll, én meg kis híján nekimentem Alecnek. 

- Most miért álltunk meg? – kérdeztem.
- Megérkeztünk! – világosított fel Bree.
- Ó! – remek válasz Sel, csak így tovább! – korholtam magam gondolatban.
Egy óriási, sötét, látszólag kemény anyagból készített kapu állt előttünk. Ez nem feltűnő egy kicsit bárhol is? Mélázásomnak hangot is adtam, mire mindenki kinevetett.
- Selena, te aludtál? Bree az előbb varázsolta ide a kaput a föld alól! – kuncogott még mindig a kis ribanc Valerie.
Durcásan húztam el a számat és nem méltattam a válaszomra. 
- Vigyázzatok magatokra! A Démonok nem bánthatnak titeket, csak ha a Királynő a közelben van. De ti se tudjátok őket megtámadni. Sok sikert! - majd otthagyott minket. 
-Készen vagytok? - nézett ránk Alec. 
Egy emberként bólintottunk. Szerelmem belökte a hatalmas kőkaput és besétáltunk a vérvörös színben pompázó világba.