Elveszve a sötétségben 2.rész: Őrület a lelkekben

Az utolsó, amire emlékszem az erőteljes ütés volt a tarkómon. Hideg fapadlón fekszem, arcom a plafon felé néz. Köhögve adom ki a tüdőmben felhalmozódott port. Pár pillanatig még fókuszálok, próbálom beazonosítani, hogy hol vagyok. Felettem egy szőke lány áll, egyik kezében egy injekciós tű. A kinézete alapján valamilyen drog lehet benne. A másik tenyere egy kés markolata köré kulcsolódik. Beletelik egy kis időbe, míg homályos elmémmel felfogom: a csaj ki akar nyírni.

- Julie – ejtem ki undorral a nevét. Elengedi magát, így a hasamra esik. Belém szorul a levegő. Nem nehéz a csaj, de hirtelen jött. Oldalra fordítva a fejem köpöm ki a számban felhalmozódott nyálat. Lefogja a kezem, már nyomná be az anyagot az erembe, ám ezt már én sem hagyom. Egyik lábam lendítve rúgom lábközön a kiscsajt. Tudom, hogy mocskos megoldás, és ezt általában a férfiaknál szokták használni, de a szükség ezt kívánta. Felordít, én így megragadva a haját teperem a földre, majd kezéből kikapva a tűt, a mellkasába vágom. Felhördül, a levegő kiszorul a tüdejéből. Leszállok róla, elindulok ki, de előbb egy remek kínzó módszert használok. Felemelem a lábam, majd az acélbetétes bakanccsal letaposom a veséjét. Felvisít. Most már tudni fogja, hogy engem nem érdemes megtámadni. Hogy miért olyan különösen fájdalmas ez? Mindig, amikor folyóügyei lesznek, iszonyatos kínokat fog átélni. Ezt még az irodalom tanárunk mesélte, amikor egy magyar író versét vettük. Feltűnően rajongott értük, főleg egy Radnóti Miklós nevezetűért. Elindulok ki.

- El ne merj… hrr… mennih! – Szenved. Már csak a hangján is érződik, hogy hatalmas kínokat él át. Kicsit sajnálom, de ez meg is szűnik, amint Yuyoo feléled.

- Miért ne mennék? – fordulok ismét felé. – Szerintem végeztünk – állok meg vele szemben. Feláll, felém üt, de én egy jól irányzott ütéssel töröm el az állkapcsát. Felnyög a kíntól, nem csodálom, még az én ujjaim is belereccsentek a csapásba. Megragadom a nyakát, körmeim a húsába mélyednek. Az a szag teljesen elvonja a figyelmem, csak azt veszem észre, hogy a kezében tartott kést lassan, élvezve fájdalmamat húzza végig a mellkasomon, felhasítva a ruhát, és a bőrt. Még pár decivel bővül a földön úszkáló, karmazsinvörös vértenger, szenvedve hördülök fel, eleresztem a liba nyakát, reflexszerűen próbálom elállítani a vérzést. Ismét figyelmetlen vagyok, a hideg penge a húsomba mélyed. Mivel háttal vagyok a szőkének, könyökömet az arcába ütöm, eltörik az orra. Elugrok onnan, ő a falnak támaszkodik, kapkodja a levegőt, mint én. A fájdalom fehér fátyolként nehezedik az agyamra, már nem is tudom, tudnék e időben reagálni, ha esetlegesen támadással próbálkozna. Ha Yuyoo nem lenne bennem, már halott lennék. Julie felém fordult, a kést támadásra készen szegi felém. Hirtelen azonban fegyvere markolatának a végét a falnak vágja, így a penge hegye felé mutat. Levegőt venni se marad időm, de a lány a nyakát beleüti a késbe, újra és újra. A vörös maszlag már mindent beborít körülöttünk, ha valaki ide bejön, menten összefossa magát, az biztos. Pupillám összeszűkül a látványtól, ahogy a lány összeesik, rálátást biztosítva nyaka belsejére. Legszívesebben hánynék, de mivel nem hagyhatok nyomot, igyekszem legyőzni a késztetést. A vére még mindig szökőkútként spriccel felfelé. Pár percig nem bírok mozdulni. Mintha a lábaim ólomból lennének, amit odaszögeztek a földhöz. Sokféle haláljelenetet éltem át, de ilyet még nem. Mikor legyőzöm a sokkot, kiegyenesedve nézek szét a félhomályban úszó kis helységben. Egy tőlem nem messzi asztalán egy köteg fásli kínálja magát, és én engedve a csábításának, odavánszorgom, hogy bekössem a mély, még mindig vérző sebemet. Ha ezt az éjszakát túlélem, megölöm Julie bátyját, annyi szent. Elhagyom a kéglit, lassan sétálok az utcákon. Néhány lámpa még pislákol, de a legtöbb már kialudt. Elhaladok egy bokor mellett, kérlelő sikoltozás hangzik, és én elszaladok. Ahogy sejtettem, nemsoká lövés, majd az agyvelő szétroncsolódásának jellegzetes cuppogó hangja. Egy dinoszaurusz testfelépítésével rendelkező férfi mászik elő, majd farkát visszacsomagolva a nadrágba elmegy, otthagyva a hullát. Az idióta arra nem gondolt, hogy a spermája alapján rájönnek, hogy bizony ő ölte meg a nőt. A rinocérosznak annyi agya se lehet, mint egy tüzelő kutyának. Felnézek az égre. Ma már két ember halt meg. Mocskos egy világban élünk.

Elveszve a sötétségben 1. rész: Mikor 14 éves voltam…

/Sziasztok!
Végre rászántam magam, hogy megírjam ezt a horrorosra sikerült, "aranyos" kis novella egy részét. Mi késztetett rá? A sok Mirai Nikki és Elfen Lied nézés, és az unalom... Ja, meg hogy anyám nem ül le velem matekozni, pedig jöv. hét szombaton felvételit írok... [SZURKOLNI, EZ PARANCS!] Na jó, nem untatlak titeket agyam eme sötétségeivel, inkább aranytálcán tálalom a novellát ^_^ [Igen, ez egy mosoly, nem álmodtok!]
Ro/


"Épp azon gondolkodom, hogy minden embernek célja van a világon, amint megszületik? Vajon mit keresünk itt? Fontos kötelességünk van ebben az életben, amit mindenáron teljesítünk? Amiért megszületünk, az okot, egész életünkben keressük. A szabadság pedig csak azoké, akik megtalálják a választ erre a kérdésre."
Lilith




- Mama, megjöttem! - kiáltom belépve a sötét, dohos szagú szobába. A Mama ott fekszik, köhög.
- Lilith. - Hangja félelmetesen mély. A halálán van. Az egyik fából készült éjjeliszekrényhez sétálok, és a rajta pihenő üvegpohárból a vöröses folyadékot szó nélkül leöntöm a torkán. Látványos fuldoklásba kezd, a méreg kifejti a hatását. - Átkozott. - nyögi még utoljára, majd lelke átszáll egy másik világba. Letérdelek az ágy mellé, majd beszélni kezdek a testhez.
- Tudod, Mama, mindez nem történt volna, ha egy kicsit is megértetted volna az érzéseimet. - kezdem halkan, darabokra tört lélekkel. - De mivel te önző voltál, csak saját magaddal foglalkoztál. Tudod, amikor mondtam neked, hogy amikor elmész itthonról, a Papa rendszerint megerőszakol, és te felpofoztál és engem vádoltál miatta, akkor fogadtam meg, hogy kegyetlen bosszút fogok állni. Látod, meg is lett az eredménye. Én mindig betartom a szavam. Bocsáss meg, Mama.

Csizmám hangosan kopog a kihalt utca járdáján, ahogy lehajtott fejjel megyek végig rajta. Szőkésfehér tincseim a szemembe hullanak, vörös íriszeim a járda nyirkos kövein siklanak végig. Egyszer-egyszer megcsillan rajtuk a lámpák fénye, aztán sötétségbe burkolóznak, mintha soha többet nem akarnának tudni a fényről. Arról a fényről, amiben a legtöbb, szinte az összes ember sütkérezik, csak én nem. Miért? Miért pont az én testembe kellett pecsételni ezt a nyomorult démont? Miatta haltak meg a szüleim... Hiszen ő ölte meg őket, nem én. És miatta gyilkoltam megint. Egyébként nem tenném. Nem bántanék boldog, ártatlan embereket. Nem élvezném, amikor a kés, vagy balta, - mikor mi van nálam - végigszánt a mellkasukon, olyan könnyedén, mint az életlen penge a puha, meleg vajon. Melegség, puhaság... szeretet. Sose kaptam belőle eleget. Nagyon sóhajtva rakom bele az egyik fülhallgatót a fülembe,  majd a másikat is. Azonban most valahogy a Yousei Teikoku nem tudta enyhíteni a bennem viharként tomboló, minden elpusztító, mély fájdalmamat. Miért nincs velem valaki?

- Liliiiiith! - Mindig elnyújtva ejti ki a nevemben a második "i" betűt, pedig semmi oka rá. Nem száll le rólam, árnyékként követ, de hogy miért, azt nem tudom. Viszonyt azt igen, hogy jól esik a törődése, a szeretete, amiből az életemben alig-alig kaptam.  Sőt, szinte semmit. Már az oldalamhoz erősített konyhakéshez nyúlnék, hogy kivágjam a nyelvét, amivel oly boldogan ejti ki a nevemet, amikor két erős kéz ragadja meg a vállam. Szembefordít magával, mélyen a szemembe néz. Elveszek a kéken ragyogó szemekben. - Liliiiith! Végre elkaptalak. Hova sietsz annyira?
Chaunchey MaxWell. Ugyan a fiú neve elég furcsa, mégis különleges. Ugyanolyan különleges, mint maga a srác. Ugyan a barna hajban és kék szemben nincs semmi rendkívüli, de a srác tekintete, csillogása és kisugárzása valahogy megragadja az embert, és abban a percben már a nyakában csimpaszkodsz, nyál csurgatva  hogy "Tiéd vagyok, baby!". Ha a tekinteted véletlen lentebb siklana, egy tökéletesen szálkás testtel szemeznél, és a nyáltenger bővülne néhány cseppel.
- Nem fontos – lököm le magamról kezeit, majd elindulok, amikor hírtelen elkapja a csuklómat húzni kezd. – Mi a francot csinálsz?
- Elviszlek valahová – mosolyog le rám, mire megadóan sóhajtok, és követem.

- Remélem évezted – morranok a halott testre. Vagyis, helyesbítek, nem is én morranok, hanem Yuyoo, a démonom… 12 éves koromban pecsételték belém, azután még a szokásosnál is jobban utáltak az emberek, pedig azt hittem, ez nem lehetséges. Nem is sokkal változott meg utána az életem, kivéve, hogy minden ellenem elkövetett „merényletet” megtoroltam. Olyanokra gondolok, hogy megöltem a merénylőt, vagy lemészároltam a családját.
Nos, visszatérve a jelenbe… Yuyoo megölte Chaunchey-t, amikor észrevette, hogy megpróbál közeledni hozzám. Sajnáltam a srácot, aranyos fiú volt.