Halihóóóó!! Itt a fejezet!!! Sajnáljuk a késést!! :'( Köszönjük a pipákat, reméljük most is kapunk párat és esetleg egy-két komiit is :D
Rose&Mea
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek.
Fényét veszem szemednek.
-Ó, nem tudom. Szeretlek?
/Nessie szemszögéből/
A reggeli vakító, vörös fény alattomos sugarai besütöttek a nyitott ablakon és megérintették arcomat. Morgolódva nyitottam ki szemeimet. Ugyanott feküdtem, ahova előző nap legörnyedtem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Valerie-nek kistesója lesz. Mindenképp el kell mennem innen. Ki kell jutnom erről az átkozott helyről. Lassan álltam fel, minden csontom fájt. Úgy éreztem magam, mintha egy 80 éves halandó lennék, pedig nem vagyok az. Félvér vagyok, mégis mennyire legyengültem. Pont most, mikor szükségem lenne az Erőre. Bár láthatnám Alec-et! Bár hozzábújhatnék, és megcsókolhatnám! De tudom, ez lehetetlen. Ők a Földön vannak, én pedig a pokolba kerültem.
/Alec szemszöge/
Minden erőnket bevetve másztunk fel a szakadékból. Folyton Renesmee jár a fejemben, orromban érzem édes illatát, fülemben hallom hangját. Tudom, mindez csak illúzió, mégis olyan, mintha itt lenne mellettem.
- Érzitek ezt? – szólalt fel Demetria.
- Anya illata! – válaszolt Valerie, majd még erősebben és gyorsabban mászott a sziklán.
- Szóval nem csak képzeltem? – tettem fel a kérdést magamnak hangosan.
- Nem! - vágta rá boldogan lányom.
De nem csak ezt éreztem. Egy új szívdobogás, erősebb és emberibb mint bármelyikünké. Nem foglalkoztam vele, csak siettem felfele. Én értem fel elsőként, majd felsegítettem lányomat, Demi-t és Cathy-t. Damon majd feljön ahogy akar. Lábam magától suhant egy rozoga kis ház felé. Szinte berobbantam az ajtón. Benyitottam a szobába és megláttam! Ott feküdt, összekucorodva, megtörten. A nem dobogó szívem szakadt bele, hogy így látom!
- Nessie... - suttogtam, mire felemelte fejét. Rám nézett, és a meglepettségtől kikerekedtek szemei.
- Álmodom? - hangja elfúló volt, gyönge.
Megráztam a fejem, mutatva, hogy nem. Remegő lábakkal indult meg felém. Az utolsó pillanatban suhantam mellé, hogy elkapjam. Mindenem bizseregni kezdett, ahogy bőréhez értem. Melegség járta át a testem.
- Renesmee... - ejtettem ki újra a nevét. Felém fordította a fejét, így belenézhettem csodás, barna íriszeibe. Lehajtottam a fejem és megcsókoltam. Ajkai engedelmesen szétnyíltak, utat engedve. Becsúsztattam nyelvem és vadul csókolózni kezdtünk. Éreztem, hogy mindaz, ami egy hónap alatt felgyülemlett bennem. Szorítottam magamhoz ahogy csak tudtam.
- Ne sajátítsd ki! - hallatszott a szoba túlsó végéből. Átkoztam azt, aki most képes minket megzavarni. Damon volt az.
- Nessie-m! - sikította Demi és feleségem nyakába vetette magát. Ő visszaölelt.
- Anya! - kislányom hangja betöltötte a szobát. Átrohant a helyiségen és magához szorította anyját.
- Te meg mi a fészkes jó fenét kerestek itt? - kelt ki magából kedvesem. - Hülyék vagytok?
Felnevettem. Eljöttünk megmenteni, és még neki áll feljebb.
- Inkább örülhetnél, hogy itt vagyunk! - csattantam fel.
Renesmee fújtatott, íriszei befeketedtek, szinte szikráztak a dühtől.
- Nem, Alec! Nem örülök! Elment az eszed?! Ez a POKOL! Az igazi, a megtéveszthetetlen POKOL és te... te képes vagy őket magaddal hozni?! - teljesen a képembe mászott, úgy kiabált. Elkaptam csuklóját, mielőtt lekeverhetett volna egyet.
- Állj már le! - ordítottam én is, majd eltaszítottam magamtól. - Te totál becsavarodtál! Azt hiszed én hívtam őket, ha?! Szerinted olyan barom állat vagyok, hogy azt ajánlom, hogy lejöjjenek velem IDE?! Képzeld nem én hívtam őket, hanem maguktól jöttek! Ha engem kérdezel én magam se jöttem volna le a POKOLBA ha te nem vagy olyan hülye, hogy hagyod magad megszállni!
Csend telepedett a szobára. Kínos, feszült. Arcizmaim ellágyultak, ahogy megpillantottam Ness szemébe a könnycseppeket. Zihált, nehezen vette a levegőt.
- Ness én... - kezdtem, de ő behúzott nekem egyet. Erős ütés volt, ebből leszűrtem, hogy újra félvér.
- Kussolj! - zokogott fel. - Utállak! Gyűlöllek, Alec Volturi! Bár soha ne találkoztam veled, és soha ne lettem volna olyan idióta, hogy beléd szeretek! Egyetlen jó oldala van a dolognak, mégpedig Valerie... és ... és a kistesója.
Ledermedve figyeltem, ahogy tokostul letépi az ajtót, majd kiszáguld rajta. Kis... kistesó?
/Alec szemszöge/
Minden erőnket bevetve másztunk fel a szakadékból. Folyton Renesmee jár a fejemben, orromban érzem édes illatát, fülemben hallom hangját. Tudom, mindez csak illúzió, mégis olyan, mintha itt lenne mellettem.
- Érzitek ezt? – szólalt fel Demetria.
- Anya illata! – válaszolt Valerie, majd még erősebben és gyorsabban mászott a sziklán.
- Szóval nem csak képzeltem? – tettem fel a kérdést magamnak hangosan.
- Nem! - vágta rá boldogan lányom.
De nem csak ezt éreztem. Egy új szívdobogás, erősebb és emberibb mint bármelyikünké. Nem foglalkoztam vele, csak siettem felfele. Én értem fel elsőként, majd felsegítettem lányomat, Demi-t és Cathy-t. Damon majd feljön ahogy akar. Lábam magától suhant egy rozoga kis ház felé. Szinte berobbantam az ajtón. Benyitottam a szobába és megláttam! Ott feküdt, összekucorodva, megtörten. A nem dobogó szívem szakadt bele, hogy így látom!
- Nessie... - suttogtam, mire felemelte fejét. Rám nézett, és a meglepettségtől kikerekedtek szemei.
- Álmodom? - hangja elfúló volt, gyönge.
Megráztam a fejem, mutatva, hogy nem. Remegő lábakkal indult meg felém. Az utolsó pillanatban suhantam mellé, hogy elkapjam. Mindenem bizseregni kezdett, ahogy bőréhez értem. Melegség járta át a testem.
- Renesmee... - ejtettem ki újra a nevét. Felém fordította a fejét, így belenézhettem csodás, barna íriszeibe. Lehajtottam a fejem és megcsókoltam. Ajkai engedelmesen szétnyíltak, utat engedve. Becsúsztattam nyelvem és vadul csókolózni kezdtünk. Éreztem, hogy mindaz, ami egy hónap alatt felgyülemlett bennem. Szorítottam magamhoz ahogy csak tudtam.
- Ne sajátítsd ki! - hallatszott a szoba túlsó végéből. Átkoztam azt, aki most képes minket megzavarni. Damon volt az.
- Nessie-m! - sikította Demi és feleségem nyakába vetette magát. Ő visszaölelt.
- Anya! - kislányom hangja betöltötte a szobát. Átrohant a helyiségen és magához szorította anyját.
- Te meg mi a fészkes jó fenét kerestek itt? - kelt ki magából kedvesem. - Hülyék vagytok?
Felnevettem. Eljöttünk megmenteni, és még neki áll feljebb.
- Inkább örülhetnél, hogy itt vagyunk! - csattantam fel.
Renesmee fújtatott, íriszei befeketedtek, szinte szikráztak a dühtől.
- Nem, Alec! Nem örülök! Elment az eszed?! Ez a POKOL! Az igazi, a megtéveszthetetlen POKOL és te... te képes vagy őket magaddal hozni?! - teljesen a képembe mászott, úgy kiabált. Elkaptam csuklóját, mielőtt lekeverhetett volna egyet.
- Állj már le! - ordítottam én is, majd eltaszítottam magamtól. - Te totál becsavarodtál! Azt hiszed én hívtam őket, ha?! Szerinted olyan barom állat vagyok, hogy azt ajánlom, hogy lejöjjenek velem IDE?! Képzeld nem én hívtam őket, hanem maguktól jöttek! Ha engem kérdezel én magam se jöttem volna le a POKOLBA ha te nem vagy olyan hülye, hogy hagyod magad megszállni!
Csend telepedett a szobára. Kínos, feszült. Arcizmaim ellágyultak, ahogy megpillantottam Ness szemébe a könnycseppeket. Zihált, nehezen vette a levegőt.
- Ness én... - kezdtem, de ő behúzott nekem egyet. Erős ütés volt, ebből leszűrtem, hogy újra félvér.
- Kussolj! - zokogott fel. - Utállak! Gyűlöllek, Alec Volturi! Bár soha ne találkoztam veled, és soha ne lettem volna olyan idióta, hogy beléd szeretek! Egyetlen jó oldala van a dolognak, mégpedig Valerie... és ... és a kistesója.
Ledermedve figyeltem, ahogy tokostul letépi az ajtót, majd kiszáguld rajta. Kis... kistesó?
1 megjegyzés:
Sziasztok!
Óó :( Kár, hogy Ness így kikelt magából, nem kellett volna elhagynia Alecet, ráadásul ezen a helyzeten Selena is kapni fog :S
Várom a folytatást
Puszi
Cathy
Megjegyzés küldése