Árnyékvilág~15. fejezet: Lélekcsere

Sziasztok! Először is köszönjük a komikat! Rose&Mea közös agyszüleménye :D:D Jó olvasást! Utolsó előtti rész!
^^ Rose ^^

 

/Nessie szemszöge/

Keze fogást talált a nyakamon, ott ahol ütőerem futott. Megnyomta egy kicsit, és elzárta azt, valamint a légcsövemet. Levegő után kapkodtam, próbáltam kiszabadulni, de hiába. Végül a fény erejét használva sikerült kitépnem magam szorításból. Megpördültem és azzal a lendülettel belerúgtam Liyliyth hasába. Ő hátratántorodott, és ugyanezt a mozdulatot megismételve - a rúgást megspékeltem egy kis fehér energiával - el is esett. De a pillanat nem tartott sokáig, ugyanis felpattant és karmait megnövesztve - ami tele volt méreggel - nekem rontott. Tudtam mit kell tennem. Kinyújtottam jobb kezem, amibe megjelent a Fény Pengéje és egy jól irányzott mozdulattal átszúrtam a Démonkirálynő hasát. Felnyögött, szája sarkán megjelent egy fekete vércsepp. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, hallottam saját kétségbeesett zihálásomat és Liyliyth kikerekedett, sárga szemébe bámultam. Majd "felébredve" kirántottam a pengét és néztem, hogy az Éj Királynője szétporlad. Idegeim felmondták a szolgálatot, majd csak az egyre közeledő földet láttam. Aztán teljes sötétség.
Mikor legközelebb magamhoz tértem mindenem égett. Lángoltam, azonban a közelemben nem volt tűz. A testem vonaglott és a kínzó fájdalom miatt ívbe feszült. Kezemmel markoltam a földet, téptem a füvet ahol csak értem. Sikítottam, de senki sem sietett segítségemre. Összeszorìtottam a szemem, mintha így el tudnék űzni minden kínt.
Aztán egyszer csak enyhült a fájdalom, majd végleg elmúlt. Kinyitottam a szemem, és láttam a csatát, és a testem... felülről. Megláttam egy sötét árnyat is a levegőben. Liyliyth lelkét. Próbáltam siettni az immáron üres testem felé, de valami meggátolt, és nem engedett szabadulni. A lelkem végleg távozott a testemből, amit már más foglalt el. A gonosz költözött belé Liyliyth személyében. Elfoglalta a testem. Megszállt engem, én pedig tehetetlenül néztem végig az egész akcióját.
- Neeee! – kiálltottam, de senki sem figyelt rám. Az angyalok nem látják a lelkeket és nem is hallják őket. Kénytelen voltam valamit kitalálni. Ránéztem Liyliyth szétporladt testére, s mintha villámcsapás vágott volna belém, eszembe jutott valami.
A fehér mágiát segítségül hívva megpróbáltam összetenni a gonosz Démonkirálynő testét. Máskor ez fél perc alatt meglenne, de mivel most nem vagyok a saját testemben, egy angyaltestben, így a mágia egy része eltűnt belőlem. Tudom, ha most nem cselekedek, végleg elvesztem minden varázserőm.
Mikor már a gonosz test most minden gonoszság nélkül hevert a földön, megismételtem Liyliyth cselekedetét, és beleköltöztem az ő régi testébe. Összeszorított szemekkel összpontosítottam, majd amint éreztem, hogy a mágia visszatér az új testembe, zihálva kinyitottam a szemem.
- Liyliyth! – kiabáltam az én testemben lévő léleknek. Rám emelte szemeit, ami ugyanúgy, mint régi testében, sárgán világított. Összerándultam, mert valamennyire éreztem, ahogy a testem reagál a gonosz érintkezésére. Feltápászkodtam és körülnéztem. A harc elcsitult, minden démont megöltünk. Viszont a győztes angyalok immár felém közeledtek, fenyegető testtartásban. 
- Majdnem megölt! - mondtam, vagyis mondta Liyliyth. Eltátottam a szám. 
- Nem igaz! - ellenkezdtem és felpattantam. - Én vagyok Renesmee.
A testem nevetett. Na jó, akkor bebizonyítom. A kezemből tölcsért formáltam és az erőm most sem hagyott cserben. Fehér erő tört fel a kezemből és fényes pajzsot vont a testem felé, majd kezem előre toltam, és az erő egyenesen a sötét lelket találta el. 
- Egy Démonkirálynő mióta képes a Fényt használni? - kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. - Hinnetek kell nekem. 
Az angyalok csak értetlen pillantásokkal lövelltek minket. Végül Gabriel szólalt meg, szomorú arcáról leolvastam, hogy mit akar mondani. És nem is tévedtem. 
- Mivel nem tudjuk kideríteni az igazságot, mindkettőjüket a Pokolba Taszítással büntetjük - jelentette ki, majd bocsánatkérő szemekkel nézett rám. Liyliyth nem úgy reagált, ahogy én tettem volna. 
- Mi?! Gabriel, ezt te sem gondolhatod komolyan! - csattant fel. - Hagynád, hogy egy démon megtévesszen?
Én csak lehajtottam a fejem. 
- Te vagy Liyliyth. Elkapni! - kiáltotta a barátom. Majd mellém lépett és felemelte a fejem. 
- Sajnálom - suttogta. Szemembe könnycseppek gyülekeztek.
- Semmi baj! Ezt kell tenned! Ígérd meg, hogy vigyázol Valerie - re - és sírtam. Könnyeim, akár az elszabadult folyó, szelték át az arcomat, hullottak a földre. Barátom magához ölelt. 
- Ígérem - suttogta a hajamba, majd hagytam, hogy láncra verjenek. Utunk a Halál Kútjához vezetett. Megszabadítottak a csuklómat kínzó tárgyhoz. 
- Ha te vagy Nessie, akkor idézd elő a Fény Pengéjét! - szólított fel Gabriel és én megtettem amit kellett. Majd odaadtam neki. 
- Sajnálom - ismételte, majd átdöfte a hasam. Kirántotta a pengét és a sebből folyni kezdett arany szín vérem, lassan dőltem bele a Halál Kútjába és lettem semmivé, azaz leestem egy beteges, sötétvörös színben pompázott őrült világba. A Pokolba. Csak az a tudat nyugtatott, hogy a Démonkirálynő is jön velem, és hogy a gyermekem és férjem biztonságba van. Hatalmasat tévedtem. 

/Alec szemszöge/


- Alec! Felejtsd el! - kiabált Selena a fülembe, felébresztve álmodozásomból. Megadóan sóhajtottam. 
- Kit felejtsek el? - kérdeztem zavartan. Miről beszél ez az őrült némber?
- Nessie - t! - a név késként hasított a már rég nem dobogó szívembe. Hogy meri kimondani a nevét mióta... mióta itt hagyott. 
- Nem szeret! Fogd fel! Ha szeretne akkor lejönne nap mint nap és veled lenne! De nincs itt! - kiabálta.
Nyöszörgés féleség hagyta el a szám. Két szó miatt lettem ilyen idegbeteg: Nem szeret. Borzalmas. Miért mondják az emberek, hogy a szerelem jó? Mert nem az! Csupa aggódás és szenvedés. Majd észbe kaptam és Selena - t a falhoz vágtam, majd nyakánál fogva oda is nyomtam. Az ő teste és az enyém összesimult, amit undarítónak tartottam. 
- Soha! Ne merd ezt mondani, amíg mellettem vagy - sziszegtem a képébe. 
Kajánul elvigyorodott. 
- Találj egy jobbat, Alec. Egy olyat, akit meg is érdemelsz - suttogta. 
Nevetni kezdtem. Nem szívből, de oldani akartam a feszültséget. 
- Talán téged? - kérdeztem cinikusan, majd komoly, rezdüléstelen arcát látva el akartam húzódni, de már késő volt. Ajkát durván az enyémhez préselte. Elkapott a hányinger, ellöktem magamtól.
- Légy az enyém, Alec! Velem csak jót fogsz átélni! Szeretlek! - majd ismét megcsókolt. És nem tudom mi lett velem, de visszacsókoltam. A lány bánata hatalmas volt. Kényeztettük egymást, szinte faltuk a másik ajkát, és én hirtelen megfeledkeztem attól a sok rosszról, ami az élet. 
Hirtelen vakító fénysugár jelent meg a szobában, és egy férfi alakja rajzolódott ki. Szőke haja a szemébe hullott. Sel - re néztem, aki mosolyogva figyelt, de én komoly maradtam. 
- Ki vagy te? - kérdeztem az angyaltól. 

- Alec, beszélnünk kell! – mondta a férfi.
- Hallgatlak. – léptem el Selenától, és a férfi elé mentem.

- Had mutassam meg - kérte és kezét a fejemre szorította. Átéltem a csatát, a két lélek cseréjét valamint Nessie és Liyliyth Pokolra küldését is. Agyamat kezdte ellepni a vörös köd, fogaim kiélesedtek számban és szemem átment éj feketébe. A falnak hajítottam az angyalt. 
- Nem!! - ordítottam magamból kikelve. - Hogy merted?! Megölted! Hisz tudtad, hogy ő az! 

- Értsd meg, nem volt más választásom!
- Még hogy nem volt! Megmenthetted volna! – ordítottam.
- De a teste... gonosz testben volt... Mindenképp ez lett volna előbb-utóbb. – nyökögte kezeim közt.
- Nem! Én érzem, hogy sikerült volna azt a démont kiűzni a testéből, és Nessie lelke visszatérhetett volna a helyére. De te meg sem próbáltad megmenteni őt! – szorítottam még jobban, míg az angyal szinte már fuldokolni nem kezdett.

Már épp megölni készültem a férfit, amikor valami vagy valaki rám vetette magát. Csak a szőke haját láttam. Leszorított a földre és ráült a hasamra. 
- Állj! - kiabált rám. A kék szemeit egyből felismertem. Felültem és átöleltem Valerie -t.Ott sírtunk, egymás karjaiban apa és lánya. Hosszú órák teltek el és a kedélyek nem nyugodtak. Sőt! Az egész palota gyászolt. Majd lányom rántott ki a tébolyból: 
- Menjünk le a Pokolba! Hozzuk vissza! - pattant fel Peter öléből, aki nem sokkal ezelőtt jött. A fiú visszanyomta. 
- Nem engedlek el a Sötét Dimenzióba - rázta meg a fejét. 
- Valerie ti itt maradsz! Én megyek! - adtam ki a parancsot.Majd a szobámba viharoztam. Az ablakon néztem kifele, amikor Valerie jött be a szobába. 
- Nem hagyhatsz itt! - nézett rám könyörgően. - Kérlek! Van jogom, hogy ott legyek. 
Belenéztem azokba a hatalmas kék szemekbe és megenyhülve magamhoz öleltem lányomat. Eltelt hat és és még mindig olyan lehetetlennek tűnik, hogy van egy gyermekem. 
- Velem jöhetsz - mondtam ki. 
- Köszönöm - adott puszit az arcomra.

Ekkor berontott Selena is.
- Alec, nem mehetsz le a Pokolba! Ő nem is szeretett téged, hiszen itthagyott. Inkább a halálba ment, mint hogy veled maradjon. Maradj itt, és éljünk boldogan, ketten.
Valerie szemében gyilkos harag növekedett.
- Hogy mondhatod, hogy anya nem szerette apát? Szerelmes volt belé, és biztos vagyok benne, hogy még a pokolban is csak rá és rám gondol. Te olcsó kis szajha vagy, mit tudhatsz te a szerelemről? – kiabált a lányom. Mikor befejezte, Selena felé kezdett lépkedni szintén haragosan.

- Ne merd azt mondani, hogy nem tudom, milyen szeretni. Én szeretem az apádat, nem úgy, mint az az álnok Renesmee! – vicsorogta Sel, és valeriet a hajától fogva elkapta.
- Selena, állj le! – kiabáltam, és a vámpírlány rám emelte a pillantását.
- Jó, de csak azért, mert szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.